Egy hónapon keresztül - Februárban - minden nap írtam arról, mik azok a dolgok az oktatásban, amiket ha javítanánk, akkor az iskola jobb hely lenne. Felnőtt és gyerek számára egyaránt. A Facebookon megjelent sorozatot pedig, ahogy azt megigértem, összegyűjtöttem egy blogbejegyzésben. Hosszú olvasmány, de talán megéri egyben átgondolni az egészet. 

 ELSŐ - korlátozottság
Egy iskola a korlátozásokra alapoz. Ha a gyereknek nem a motiváltsága szerint, hanem korlátok szerint tesz meg dolgokat, akkor bezárva fogja érezni magát. Az iskolában kellenek a keretek, mert a gyereknek megtartó támogatásra van szüksége. Viszont minél kisebb, annál tágabb keretekre van szüksége és annál kevesebb korlátozást bír ki. A korlátozott gyerek meg fogja próbálni összetörni a korlátait (ha normális) és „rosszalkodni" fog. Vagy meg fogja próbálni betartani a korlátozásokat és lelkileg begörcsöl, szorongó lesz.

Ha a gyereket támogatjuk, kereteket biztosítunk a képességei kibontakozásához, akkor szinte észre sem fogja venni a korlátozásokat (például, hogy az iskolából tilos kimenni - mert nem fog akarni kimenni).
Nagy létszámú, különböző tudásszintű és családi hátterű gyerekek frontális (tábla elől) történő oktatásában ez egyáltalán nem valósítható meg. A gyerekek képesek saját motivációjuk szerint és egyéni ütemben haladni, kisebb csoportokban, egymást segítve és örömmel. Ehhez látniuk kell a célt és a hozzá vezető utat.

MÁSODIK - a célok
A korlátozások nem hagyják a gyereket, hogy a céljai felé haladjon, de csak akkor tud a céljaiért dolgozni, ha van neki. A te gyerekednek van célja? Ha nincs, akkor azért nincs, mert kiirtották belőle. Minden kicsi akar lenni valami, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Annyira cukik, amikor mondják a kis dolgaikat: én „bűvészművész” leszek, vagy én kutyafodrász leszek, vagy én katona leszek, vagy kukás kocsit fogok vezetni, „csíkozó bácsi” leszek (aki felfesti az útra a sávokat, ha nem tudnád ).

A felnőttek azonban nem értik, hogy ezek már célok. Bemutatják, hogy a gyereket mi érdekli, és engedni kell, hogy azzá válhasson, amiről álmodozik. A pici gyerek kaphat kukás kocsit, egy kicsit nagyobb gyerek lehet, hogy egy infó szakkörön találja meg az érdeklődésére a választ, vagy színjátszó körbe megy, sportolni kezd... valami szokott lenni, míg azt nem mondja valami nagyokos:
„A TANULÁS FONTOSABB” - és kiveszik a gyereket arról, ami neki célt és örömet ad. Azért, hogy kijavítsa a rosszabb jegyet egy olyan tárgyból, amire igazán nincs is szüksége a céljához.
Egy jó közösségben a gyereket elismerik, ha elér kisebb célokat, és támogatják a nagyobb célok kitűzésében, vagyis kap támogatást.

HARMADIK - leértékelés
Nem tudok ennél gyilkosabb dolgot. Amikor valaki lelkesedik valami iránt, halad egy jó kis cél felé, és jön egy lankasztó és letöri a lelkesedését. Tudod, nálunk ez a tanári magatartás kódex része, hogy szigorúan tilos így viselkedni. Külön tréning van rá, hogy felismerjük, tetten érjük magunkat, ha ezt tennénk. (Régi mintáink vannak rá, sokszor észrevétlen is csináljuk, ha nem vagyunk eléggé résen.)
Az iskolában sok tanár a nevelési eszköztár részeként tartja nyilván ezeket a leértékelő mondatokat. Az osztályzás maga is tud ilyet okozni. (Egész éjjel tanult, de ha egy apró hiba miatt rossz jegyet kap, akkor elmegy a kedve az egésztől - ha viszont azt mondjuk neki, hogy figyi, ezt írd meg újra, mert látom, hogy tudod, de nem figyeltél eléggé, akkor lelkessé válik, mert elismerik, hogy tud!)
Az a gyerek, aki már „csak a gép előtt ül és a telefonját nyomogatja” és „nem érdekli már semmi", annyi lankasztóval találkozott neveltetése során, hogy a motivációját teljesen elvették. Mintha egy szuperül működő szerkezetből kivennék az elemet, és azt mondanák, hogy rossz. De NEM! A szerkezet kifogástalan, csak éppen nincs energia, ami hajt. Energiát nyerni pedig elsősorban a dicséretből, másodsorban a közösség erejéből lehet.

NEGYEDIK - magányosság
A gyerekek szeretnek közösségben működni. Még akkor is, hogyha mást mondanak. Ha azt mondják, hogy jó nekik egyedül, ha látszólag nem igénylik a barátokat, akkor is ki szokott derülni, hogy jót tesz, ha mégis van mellette legalább egy ember, akivel megoszthatja az élete kérdéseit. A barátok fontosak. Jó és rossz irányban is. Egy jó iskola nem a különbözőségeket, hanem a közösséget erősíti. A rossz viszont versenyhelyzeteket erőltet és a szakadékot mélyíti a gyerekek között. Itt alakul ki aztán az elnyomó közeg, ahol valakit kiszúrnak és ölik. Láttam ilyet párszor, felnőtt is alig viseli, nem hogy egy kamasz. Pokol. Vagy rosszabb annál is. A legtöbb erőt egy összetartó csapat adja. Nálunk a tanári gárda a suliban ilyen, és látom, hogy vannak gyerekcsoportok, akik így működnek. Lassan mindenki integrálódik, a maga tempójában be tud kapcsolódni valamelyik csoportba. Érdeklődés szerint szokott menni az ilyesmi, nem annyira korosztályi alapon. A normális közösségekben nem lehet gond az, hogy nagyok és kicsik közös érdeklődés mentén barátkoznak. Nem lehet kínos, hogy más életkorúakkal is beszélünk, barátkozunk. És nem lehet csak versenyekkel egyben tartani a közösséget. A verseny óhatatlanul kirekesztő is. De ha nincs összhang a versenyek és csapatmunkák közt, akkor szakadékot ásunk.

ÖTÖDIK - verseny

Mielőtt átesnénk annak a bizonyos lónak a túloldalára, tisztázzuk: a verseny jó és szükséges. Az emberek eleve szeretnek versenyezni, élvezetet lelünk a versenyjátékokban. Kiváló élmény a foci, a kosárlabda, a kézi, a vízilabda, sőt vannak zenei megmérettetések, táncversenyek is. Van matek verseny és van a cégek közt is versengés a piacon. A verseny az élet része.

A verseny akkor jó, ha tisztességes, ha vannak szabályai, melyek mérhetők. A nem tisztázott szabályok azonban a verseny kimenetelét kétessé teszik. Igazságtalanná teszi a helyzetet, ha a szabályok képlékenyek.

A gyerekek kiborulnak a verseny közben (amúgy a felnőttek is ...) és visszahúzódóvá, konfliktuskerülővé, kudarckerülővé válnak. Kiveszik belőlük a természetes és örömteli verseny vágya.

Sok olyan iskolai helyzet van, amikor a verseny egyenlőtlen. Például a csapatmunkában a csapat tagjait együtt értékelik (leértékelik!!!!), és nem tesznek különbséget a húzni tudó és a teljesen passzív csapattagok közt. Vagy a szabályok nem egyértelműek és kettős mérce van az értékelésben. Esetleg valakinek a javára előnyt adnak úgy, hogy nem mondják el egyértelműen, miért teszik, így aránytalan lesz a nyerési esély.

Sajnos a jó versenyt sokan kiirtanák, pedig szükség van rá. Erőszakkal csak a csapatjátékokat és a „mindenki nyer” helyzeteket támogatják, pedig ez egy másik véglet.

HATODIK - csapatmunka
A csapatmunka és a verseny is részei az oktatásnak, de vannak – főleg az alternatív – helyek, ahol a csapatmunkát túlértékelik. Ahol úgy gondolják, hogy a versengés helyett csak az együttműködésre helyezik a hangsúlyt. Nincs is ezzel baj, csak a világ nem mindig ilyen. Az emberek a túlélésért dolgoznak, és óhatatlan, hogy versengenek egymással, DE a versenyeket akkor lehet igazán jól megnyerni, ha a csapatok jól működnek együtt. Egy nyertes focimeccs is csapatmunka eredménye...

Focimeccsben sincs két nyertes, csak egy lehet.

A csapatok jó együttműködése mellett kell a verseny is. Hibás elgondolás, hogy mindenki nyerjen. Azokban a közösségekben, ahol nincsenek kimondva, hogy milyen területen kik a jók, a gyerekek (emberek) elbizonytalanodnak, nem tudnak kihez fordulni és nem lesznek vezetők, káosz és anarchia fog kialakulni.

Ami fontosabb, hogy mindenki legyen és lehessen jó valamiben, és ezeket az erényeket hangsúlyozza a csapat együttműködése során. Nem vagyok híve annak, hogy „mindenki kap oklevelet”. Annak vagyok híve, hogy mindenki kapjon értéket, aki értéket adott! Aki nem tesz bele semmit egy dologba, csak növeli a létszámot, annak nem kell elismerés, mert az elveszi a mindent beleadóktól a munkájuk értékét. De nem kell leértékelni sem – egyszerűen elég, ha annyit hall: jó, hogy itt voltál, legközelebb, ha beleteszed a tudásod, akkor majd te is kapsz!

Az igazán jó csoportok úgy alakulnak ki, hogy magukat szervezik csapattá egy azonos cél érdekében. Összedolgoznak, közösen javítják ki a hibáikat is.

A valóság az, hogy a verseny és a csapat együttműködés egyszerre van jelen.

HATODIK - felesleges feladatok

Mostanában futottunk bele egy ilyenbe. A gyerekektől azt kérték, hogy készítsenek egy PowerPoint vetítést és tartsanak egy kiselőadást. Elkészítették – vázlat a fóliákra és készülés a szóban mondottakra. Utána a feladat módosult, azt kérték tőlük, hogy ne tartsanak előadást, az egész tudásuk legyen benne a fóliákban, dolgozzák ki részletesen. Ez is elkészült, szépre, színesre, ügyesen. Utána a gyerekeknek azt mondták: És most nyomtassátok ki az egészet és adjátok be!
Értetlenül néztek, hiszen egy nyomtatott anyaghoz egyáltalán nem ez a legjobb forma, az egyik gyerek rákérdezett: Konvertáljam PDF-be és úgy?
A másik oldalon a kérdést sem értették...

Felnőttként egy munkahelyen, ha rossz a munkaszervezés, számos alkalommal találkozunk ilyesmivel. Apróság, de rabolja az időnket és rombolja a morált. Minél több ilyen van, annál rosszabb lesz a munkához való hozzáállás, végül már az emberek utálni fognak dolgozni. Ebben egyáltalán nem különböznek a felnőttek és a gyerekek. Lehet, hogy megcsinálják, de már unottan, lassan, rosszabbul, mert nem lehet kiszámítani a munka eredményét.

A jó iskola nem vár el felesleges munkát a gyerekektől és igyekszik a munkafolyamatokat jól megszervezni. Például a dupla testnevelés óra után a lábszagú gyerekhordának nem szervez a legfelső emeletre órát, mert nem érnek oda idejében, nem tesz egy napra három dolgozatot, nem tesz egy napra olyan feladatokat, amelyek elvégzése túl nagy idő- és energiavesztés a gyerekek számára. Ha mégis? Lesz egy csomó unott, motiválatlan és félgőzzel tanuló gyerek.

HETEDIK - Frontális oktatás

Na, ez olyan dolog volt, amiben én magam is változtattam a véleményemen. Mindig keresem, hogy mi működik jobban. Régebben a FreeMind suliban nem volt egyáltalán frontális oktatás, mert nem tartottam jónak.
Az az igazság, hogy máig jobbnak tartom az egyéni haladási tempóban való tanulást. De ahogy többen lettünk, és a gyerekeknek több kérdésük lett, be kellett látnom: - KELL néha frontális óra is. Kicsit máshogy, mint a sulikban, mert sokkal kevesebb gyerek van egy tanárra, sokkal többet kérdeznek a gyerekek és a tanár a kérdések szerint magyaráz a táblánál. De szükség van rá akkor is, ha egyéni tanulási tempóban mennek a gyerekeink.

Itt van ez az ábra – és az a kemény, hogy az iskolai tanulás esetében ez színigaz. Ugyanis az első pillanatban egyetlen meg nem értett szó miatt akár az egész agya lekapcsolhat a gyereknek. Ha az nem tisztázódik, az egész anyagot nem fogja érteni. Ezt sajnos az iskolai oktatásban nem tudják. Én sem tudtam, míg meg nem tapasztaltam saját magamon. Azóta nem tartom jónak, ha csak frontális oktatás van egy iskolában. A legjobb az lenne, ha a tanárok tudnák, hogy milyen megoldások lehetségesek még, és ha a tananyag nem volna ennyire kötött.

NYOLCADIK – tananyagminőség

A mai tananyag – bármennyire szeretné valaki azt mondani, hogy rossz – valójában JÓ. Kicsit túl sok dolog van ugyan belezsúfolva, ha elnyújtanák, vagy jobban a gyerek érdeklődéséhez igazíthatnák a tanárok, akkor jobb volna. Szerintem nem kéne belőle kivenni, vagy hozzátenni, nem ez volna a megoldás. Hanem az, hogy a tanárok sokkal szabadabban kezelhessék a tananyagokat. Amikor én magánsulit nyitottam, pont ez a szabadabb viszonyulás volt a vonzó. Pillanatnyilag is tananyagokat fejlesztünk, hogy a tanulóink minden korosztályban a megfelelő leckéket kaphassák meg, amelyek illenek az állami elvárásokhoz. A tananyag dinamikusságát és nem a tartalmát kellene javítani, és a tanároknak kéne sokkal több szabadságot adni, hogy módszertani eszközeiket szabadabban használhassák.
Ahhoz, hogy a gyerekek boldogok és érdeklődők maradjanak, a házi feladatokon is változtatni kéne – leginkább úgy, hogy eltöröljük az egészet, úgy, ahogy van!

KILENCEDIK - papír, kontra technikai eszközök

Sokszor hangzik el – egyébként jogosan –, hogy ma, a technika világában miért kell a gyerekeknek naponta cipelni egy csomó könyvet és füzetet. Miért nem tablet, könyvolvasó, vagy más formában vannak a tananyagok?

Én – hiszen már sokszor írtam – informatika párti vagyok, sőt mindent megteszek azért, hogy a gyerekek modern eszközökön is tanuljanak. Nálunk kötelező is. Mindenkinek van tabletje, vagy kis notebookja. Minden nap használjuk. Szeretik a Mozawebes felületet, mert nagyon jól magyaráz, szeretnek videókat nézni egy-egy témában, amiről tanulnak, és ami érdekli őket. Motiváljuk, hogy tanuljanak meg gépírni, arra ott a manonet.org – próbáljátok ki a gyerekkel, vagy akár ti magatok is!

Viszont semmi szín alatt nem engedném, hogy a kézírás, mely szinte minden érzékszervünkre hat, megszűnjön. Teljesen más idegpályákat mozgat és egészen máshogy tanul az ember, ha kézzel ír.

Olvastam egy kutatásról, amelyben a számokkal teli adatokat egy tabletről jobban megjegyezték az emberek, míg az irodalmi hatást a papírra nyomtatott könyv váltotta ki.

Az arany középút lesz itt is a legjobb, amikor úgy használjuk a papírra nyomott és a technikai eszközön tárolt információkat, hogy az ne okozzon a gyereknek gerincbajokat, ha cipekedni kell, de ne menjen a megértés és a kognitív képességek rovására.

Ma már sok iskolában van okos tábla, amire fel lehet vetíteni ezeket – használják is, jól, vagy rosszul. Belejövünk ebbe is. De azokat a tanárokat nem értem, akik szinte büszkén feszítenek, amikor mondják, hogy nem értenek a számítógéphez, néha e-mailezni szoktak, és még okostelefonjuk sincs. Hogy tudnak ők megértők és empatikusak lenni a tanítványaikkal?

Arányokat tartva, de a tanároknak is haladni kell, ha jól akarnak nevelni...

TIZEDIK - tanárok nevelési eszközei

A pontrendszer idejében rengeteg jobbnál jobb továbbképzés volt, amivel fejlődni lehetett. Most kicsit máshogy van, de képzésből még most is választhatunk. Az az igazság, hogy az internet tele van olcsón (drágábban) elérhető tudásanyaggal, olvashatunk – akár több nyelven is – rengeteget, vannak ingyenes előadások, vagy miniképzések a pedagógiai eszközök témáiban. Konferenciákat is szerveznek már, hogy fejlődni lehessen. A könyvek száma kvázi végtelen.

Nincs ma már kifogás, hogy „nem tudok rá megoldást”, de sajnos még mindig van olyan tanár, aki XIX. századi, vagy még régebbi módszerekkel akar XXI. századi gyerekeket nevelni. Mindenki megsínyli ezt. Nemcsak a gyerek, a tanár is.

Könyörgöm, a tanár a felnőtt! Még akkor is, ha a tanítványa papíron már nagykorú. A viszonyuk alapján mindig is alá-fölérendelt viszonyuk marad, még ha ezt próbáljuk a lehető legjobban kiegyenlíteni, akkor is. És a tanárnak kell tudni a saját szakmája fortélyait. Neki kellenek olyan megoldások, amivel hatást tud elérni és mindketten boldogan tudnak bemenni egy órára.

Amikor mi kitesszük az iskola életének fotóit, azért vannak rajta boldog arcok, mert a szívekben is az van. A mi nevelői gárdánk kapott és kap eszközöket arra, hogy az esetleges nehéz helyzeteket azonnal kezelje. A gyereket partnernek tekintjük ebben, és a szülővel együttműködésben dolgozunk.

TIZENEGYEDIK - a gyerekek kötelességei

Azt látom, hogy a legtöbb helyen a gyerekeknek csak azt mondják el, hogy az iskola kötelező, de azt, hogy miért is kötelező, és ők mit kellene tegyenek ott önmagukért, nemigen sikerül tisztába tenni.
Van egy nagyon egyszerű képlet:
A TANÁR TANÍT - A TANULÓ TANUL
Ezért megy iskolába. Minden más örömteli, de másodlagos tevékenység. Az egész a tanuló érdekében történik, mert a tanuló a tanulás által lesz képes arra, hogy boldoguljon a világban. Minél hatékonyabbá válik a tanulás által, annál magasabb szinten tudja túlélni a rá váró nehézségeket.

Fontos tehát, hogy ne csak a tanárok, hanem a tanulók kötelességeit is tisztába tegyük. Elmondjuk nekik, mivel mi a célunk, és ők is lássák azt maguk előtt. Értsék, hogy mi miért történik, és ők is tanulni akarjanak. Ahol a tudásvágy elvész, nagyon nehezen lehet visszahozni. Szerencsére a gyerek egyáltalán nem hülye, képes a saját érdekeit belátni és a céljaiért tenni – ha van neki.

TIZENKETTEDIK - a gyerekek jogai

A legrosszabb, hogy még ma, a XXI. században, amikor már roppant régen köztudott, hogy a gyerekek verése sehová nem vezet, még ma is minden második gyerek, aki hozzánk jön, beszámol olyanról, hogy őt, vagy valakijét (testvérét, barátját) fizikai bántalmazás, verés, tockos, nyakonvágás, stb. érte az iskolában, esetleg az óvodában.

A lelki bántalmazás kifinomult és gusztustalan módszereiről már ne is beszéljünk.
A gyerekek jogairól és az alapvető emberi jogokról nálunk külön ismertető előadás szokott lenni, hogy mindenki tisztában legyen az emberi és gyermeki jogokkal.

Ha te is fontosnak tartod, hogy erről beszéljetek, akkor ezt a videót ajánlom:

TIZENHARMADIK - az időkihasználás
Ebben nagyon nehéz okosnak lenni, mert a gyerekek nem egyformák. Van, akinek a Waldorf válik be a maga tág időkereteivel, van, akinek valamilyen egyházi vonal lesz ideális, a maga konzervatív, pontosan csengetős óráival, és van, akinek pedig a mi keretrendszerünk (valahol a kettő között) az, amiben a legjobban megtalálja magát.

Ahogy a felnőttnek is mások az igényei a kontroll tekintetében, a gyerekek is mások. Amikor jön hozzánk egy gyerek, mindig megnézzük, hogy neki ez lesz-e a legjobb. Ha nem, akkor megmondjuk, mert nincs értelme őt betenni egy olyan időkeretbe, melyben rosszul érzi magát.

Vannak kritikus hangok a csengőt illetően. A legtöbb suliban lenne rá más mód, hogy ne csengő jelezze az órák végét, illetve, hogy egy gondolat le legyen kerekítve, ne egy külső hang, hanem egy továbbvitelre érdemes gondolat legyen egy óra-egység vége.

A legkisebbek még nem bírják hosszan, a figyelmük lankad. Egy nagyobbacska akár órákig elpiszmog valamivel, ami tényleg érdekli. Vétek volna megzavarni a csengővel. Valahogy ezt az érdeklődést és teljességet kéne megoldani és nem durván szétszabdalni a tanegységeket, hogy a gyerekeknek jusson lehetősége elmélyedésre.

TIZENNEGYEDIK és TIZENÖTÖDIK- lexikonfejű gyerekek/írástudatlan gyerekek
Ezt a két témát azért vonom egybe, mert kéz a kézben járnak.
A lexikonfejű gyereknek könnyű – mondhatnánk. Olyan az agya, mint a táblaszivacs, megmaradnak benne a dolgok. Mindent képes megjegyezni és vissza is tudja adni. Hogy alkalmazni tudja-e? Valószínűleg nem, de ezt általában nem is kérik számon.
Az írástudatlanság nem csak látszólagos dolog. Mai napig vannak fiatalok, akik tényleg nem tanultak meg olvasni, hiába jártak az általános iskolába.

Nagyon sok a funkcionális analfabéta. Ők részben a többiek. Azért csak részben, mert vannak, akiket a szűrőben elkapnak és mégis valamennyi alappal ellátnak. Ők valamennyire képessé válnak funkcionálni, de nem lesznek igazán cselekvőképes emberek.

Ahhoz, hogy az iskolából cselekvőképes, gondolkodó és hasznos emberek tudjanak kijönni és építeni a világunkat, egyszerűen stabil megértések kellenek. Furán hangzik, igaz?

Aki nem érti azt, hogy miért négy a kettő meg kettő eredménye, garantáltan nem fogja megérteni a magasabb matematikát. Aki nem érti, hogy egy szó mit jelent, mi a töve és mi a toldaléka, soha nem fogja jól tudni a nyelvtant. Az alapok megértése nélkül nincs tudás. A jó iskola biztos alapokat rak le és arra építkezik. Ma ezt a rohanó tananyag nehézzé teszi.

Amikor a FreeMindot alapítottam, ennek a metódusnak a megértése volt az, amiért úgy gondolom, hogy ez a legjobb, amit tehettem.

TIZENHATODIK- esély a pótlásra

Túl vagyunk egy komoly influenza szezonon - a mi gyerekeink amúgy jellemzően keveset betegek, de – volt pár hosszú hiányzás még nálunk is. Más iskolákban is előfordul ilyen. Amikor az ember betegen fekszik, lázas, vagy éppen más baja van, akkor az erejét elviszi, hogy az egészségét helyrehozza. Nem nagyon van idő és lehetőség a tanulásra. Mégis, a közoktatásban gyakran úgy tekintenek a betegségre, mint olyan időre, amikor odahaza tanulni kéne a gyereknek. Természetesen az esetek többségében nem tud tanulni. (Kivételek persze vannak.) Egy kicsit hosszabb betegség akár annyi meg nem értést és olyan kiesést okozhat egy gyereknél, ami akár az egész évet vissza tudja vetni. Pedig ha lenne lehetősége a gyerekeknek akár egyéni tanrenddel dolgozni, akár tudatosan pótolni, ezek a lemaradások roppant gyorsan megoldódnának.

Nálunk a gyerekek az egyéni tanrendű tanulás miatt sokkal könnyebben veszik a betegség utáni időszakot, és hamar be tudják pótolni a tudnivalókat.

TIZENHETEDIK - igazmondás, erkölcsök, etika

Van az iskolában etika óra. Összességében ez egy elég jó dolog volna, bár meggyőződésem, hogy az etikát, az erkölcsiséget elsősorban nem egy erre kinevezett óra keretében tanuljuk, hanem
- tanárainktól/szüleinktől, az ő példáikból,
- társainktól,
- az irodalmi és más művészeti alkotásokból, amelyekről tanulunk, és amelyek etikai tanulságait megbeszéljük a gyerekekkel.

Ha a fenti háromból csak kettő stimmel, már jól állunk. De ha egy sem, akkor bizony megsüthetjük lassú tűzön az etika nevű tantárgyunkat.

Mert attól, hogy éhezőknek mesélünk a húslevesről, még senki nem fogja tudni azt megenni. Sőt még elképzelni is máshogy fogják, annyian ahányan csak vannak, ha még sosem ettek olyat. A jóllakástól pedig nagyon messze kerülünk.

Az iskolákban ma sok helyen a hazugság, az erkölcsi és etikai alapok be nem tartása hatalmas probléma. Nemcsak a gyerekeknél, hanem sajnos az egész szervezetben. Ez az első, amit mindig helyre kell állítani ahhoz, hogy az egész jól működhessen. Ehhez pedig nem tantárgy, hanem valóban erkölcsös emberek kellenének.

TIZENNYOLCADIK - Kamaszgyűlölet

Egyre többször látom, hallom és olvasom. A kamaszokat megbélyegezzük, valami miatt rossznak mutatjuk be, társadalmi szinten elítéljük őket. Nem tudom, mikor jött ez így a köztudatba, de rettentően károsnak gondolom.

Ez a korszak, amikor a gyerekből felnőtt lesz, a kicsiből nagy, a próbálkozóból valódi cselekvő, szerintem nagyon fontos. Szeretem a kamaszokat is, pont annyira, mint a kisebbeket. Semmivel nem rosszabbak, vagy jobbak, egyszerűen csak az életkori sajátosságaik szerint viselkednek. És ha ezt nem értjük meg, akkor – mivel a lázadás is életkori sajátosság – hát lázadni fognak.

Nem, soha nem lesznek olyanok, mint a szüleik, valójában mi sem voltunk olyanok, mint a szüleink és így tovább. Ők mások lesznek, és ez így van jól. Pucsítanak az Instán, idétlenkednek a Tiktokon, ciki nekik a Facebook, és valóban sokkal közelebb vannak a pornóhoz, mint bármikor valaha, de ez az ő terepük. Az ő világuk, az ő túlélésük, és ők lesznek képesek ezzel megbirkózni.

Ha a család, az iskola, az értékek, az erkölcsök eddigi életében megtartó támaszt adtak, akkor a gyerek jó eséllyel nem fog elkallódni. Ha ezek eddig is hiányoztak, nos, akkor nehezebb a dolog.

Azok, akik a gyereküket fontosnak tartják annyira, hogy hozzánk hozták őket, ezt a megtartó és etikus közeget akarják a gyerekeik körül tudni. Nem tudunk végtelen számú gyereket felvenni0 nem tudunk mindenkinek segíteni. De azt tudom, hogy a legtöbbet mindig a megértéssel adjuk a kamaszoknak. Az eszetlen korlátozások, az elnyomás, a leigázás soha nem lehet jó megoldás, ha kamaszt nevelünk.

TIZENKILENCEDIK - Szokások

Minden helynek – legyen az család, munkahely, iskola, egyéb szervezet – vannak szokásai. Ezeket a szokásokat folyamatosan alakítják azok, akik oda járnak.

Bizonyos iskolákban az a szokás alakult ki, hogy a tanáriban szidják a gyerekeket, úgy vezetik le a fáradt gőzt, hogy a kávés kancsó vagy a kávégép mellé gyűlnek és fröcsögnek. Dolgoztam ilyen helyen, és ez volt az, amiből a legjobban elegem volt, el is jöttem onnét.

Amikor iskolaigazgató lettem, rájöttem, hogy a szokásokért én felelek. Akkor kezdtem egyre jobb vezetővé válni, tanulni azt, hogy kell jól bánni az emberekkel, és hogy kell jó szokásokat kialakítani.

Ahol a nevelői közösség szokásai kívánnivalót hagynak maguk után, ahol a tanári karra férne rá az első erkölcstan óra, ott hogy várhatnánk, hogy a gyerekekkel minden rendben legyen?

Aki tanárként olvassa ezt a cikket – vannak nem kevesen –, bizony érdemes átgondolnia, vajon a megfelelő helyen dolgozik-e ebből a szempontból.

A tanárok szokásai minden esetben meghatározzák a gyerekek szokásait.

HUSZADIK - Körülmények

Az, hogy egy régi iskolaépületbe járunk, vagy egy újba, hogy milyen a mosdók állapota, hogy mennyire szemetes a környék, az csak részben függ tőlünk.
Szülőként nem tataroztathatjuk ki az iskolát, tanárként nem cserélhetjük le a mosdókat. Pályázhatunk digitáblára, ha kapunk...

De megtehetjük, hogy tisztán tartjuk, ami van, és erre másokat is ráveszünk. Japánban bevett szokás, hogy a gyerekek takarítják az iskolát, így megtanulnak vigyázni a rendre és a tisztaságra. Alázatot tanulnak az épített környezettel szemben.

Elvárhatjuk, hogy felelőse legyen egyes területeknek, és megszervezhetjük, hogy a tantermet együtt kifestjük. A körülményeink meghatároznak bennünket, ezért amennyire lehet, határozzuk meg mi a körülményeinket. Új iskolát nem varázsolhatunk egy százéves épületből, de tisztát és rendezettet igen.

HUSZONEGYEDIK - egyenlőtlenség

Sokszor írtam már L. Ritók Nóráról, aki a szegregátumokban végzi immár „missziós” munkáját a rászoruló gyerekek közt. Ha csak tehetem, olvasom a blogját, az Igazgyöngy Alapítvány - Berettyóújfalu-t pedig követem. Nálunk itt, Budapesten, a jómódú családok gyerekeinél teljesen más problémák mutatkoznak, mint ott, és szeretem látni a teljes képet, az elejétől a végéig. Azt látom, hogy nagyon nagy az egyenlőtlenség.

Kicsit szélsőségesen fogalmazva – és most nem nagyképűség, hanem a sarkítás a célom – mi neveljük azokat a vezetőket, akiknek majd a keze alá kerülnek azok a dolgozók, akik az élet kevésbé szerencsés végén születtek.

Pedig tudom, hogy nincsenek kevésbé jó képességeik, ugyanolyan szinten tudnak és képesek tanulni, vannak okosabbak a mieinknél, és vannak ezerszer tehetségesebbek is. És mégis. A szerencse faktora, hogy ki hová született, kire mennyire figyel a család, kinek milyen realitásokat ad az élet, mennyire meghatározza, hogy mi lesz belőle. Jó volna ezt a szakadékot egy kicsit betemetni és a gyerekek esélyeit sokkal jobban kiegyenlíteni. Ismerni kell egymást, érteni kell egymást és kezet kell adni egymásnak, mert ha nem, akkor a jövőnk kerül veszélybe.

UTOLSÓ - önképzés - önszeretet

A globális látásmód alapja. A tanárok számára szerintem nagyon fontos, hogy élethosszig tanuljanak, és ne csak olyan dolgokat, amelyek föltétlen szükségesek a tananyaghoz, hanem olyasmit is, ami jobb emberré tesz. Önismeret, kreatív és alkotó dolgok, amitől színesebbé válik a személyiségünk, amitől át tudjuk lépni a saját korlátainkat. A kötelező továbbképzés, a szabadidő terhére kínból bevállalt kreditpontos életpálya modelles izé nem számít (vagy nem elég), de számít a hímző szakkörtől a teremfociig bármi, amiben az ember örömöt lel és fel tud töltődni. Kiégett és beszűkült tanár nem tud nyitott és lelkes diákokat nevelni. Nem tudja mutatni a tudás szeretetének példáját sem.

Gyanús, ha a tanár túl sok leckét ad fel, ő nem lát túl a saját tantárgya keretein. Gyanús, ha azt gondolja, hogy a tantárgya nélkül nincs élet, mert neki sincs élete ezen kívül. Gyanús, ha a tanárnak soha nincs ideje magára és elhanyagolt, mert ő ezt a mintát mutatja.

Ha bármelyik tanáron, kollégán ezt látjuk, érdemes elhívni valami igazán örömteli tevékenységet végezni. Kicserélődhet

Magam is folyamatosan tanulok, nem telik el hét e nélkül. A fejlődés tartja karban az elmét.